Gondolatok...

Ének-zenei kapcsolatom, pályafutásom egyben az életem. Családom: Nagy öröm nekünk - Férjemmel és egyben Társammal, - hogy gyerekeink is örökölték a zene szeretetét, még ha nem is főállásban, vagy ahogy mondják, megszállottan mívelik. De a népzenétől a zsoltárokon keresztül a zenei műfaj sokrétüségében mindegyik megtalálta, az egyéniségének megfelelő, Őt felemelő zenét, dalt, amit kedvel.

Nekem meghatározó volt, hogy lelkész-családban nőttem fel. A zene, az ének és itt a zsoltárok szeretete – egy életre  célt adott. De nemcsak a zsoltárok, hanem a népdal, a magyar kincs és érték továbbadása is célommá lett.

Olyan tanáraim voltak, Akiknek az elkötelezettsége, zeneszeretete, műveltségük és emberségük mind hozzájárult, hogy a magyar zene, dal szószólója lehessek, ha kell „zenei-prédikátora”.

Közös ügy, a gyülekezeti éneklés. Sem teljes program, sem anyagi lehetőség, sem emberi hozzáállás nem áll rendelkezésünkre. Pedig egyéniségek, zenei professzorok, művészek világhirűek is vannak... Széttagoltságunk, egyéni harcunk-életünk, de emberi gyengeségünk is útjába áll, a közös összefogásnak, fellépésnek. Marad a jó bevált gyakorlat, végzik, azok akiknek ez a szívügye, mert leállni, vagy egy szép kérést visszautasítani nem lehet.

Tanítani, átadani, a zenevilágába bevezetni, eligazodni, megismerni a hangokat, annak képzését, a gyakorlás örömét, a teljes és szép éneklés erejét, mely kihat egyéniségünkre, környezetünkre. Mert nem az idézetek vezetnek bennünket, hogy ki és mit mondott, hanem a tapasztalás, hogy amit mondtak az valósággá lett. Énekkincsünk, legyen az népdal, vagy genfi zsoltárok mind-mind új és új lehetőségeket nyitnak meg előttünk.

Gyülekezeti éneklésünk egyik megújítója lehet a kántorképzés, a másik a gyülekezeti kórusok, de mindkettőhöz munkára, munkásokra, képzett és elkötelezett gyülekezeti vezetőkre, és - gyakorlásra van szükség.